Szent László király uralkodása alatt történt, hogy az oroszok beütöttek Magyarországra, sok falut, sok várost feldúltak, aztán a sok zsákmánnyal hazaindultak.

A király mindjárt hadat kiáltott, nagy sereggel utánuk indult, de ahogy ment, vonult a sok katonával, minden elesége elfogyott. Olyan kietlen pusztaságon jártak, ahol még egy eleven lelket sem láthattak, nemhogy ennivalót kaphattak volna. Amikor a szent király látta, hogy éheznek a katonák, egy szót sem szólott, hanem szép csendesen elvonult, térdre esett, úgy könyörgött az Úristenhez.

Azt mondta: – Én Uram teremtőm, amiképpen régen Izrael népét a pusztában mennyei kenyérrel megelégítetted, akképpen a szegény keresztény népet se engedd éhen meghalni. Amikor Szent László az imádság után felemelkedett, hát egy sereg szarvas, őz meg bivaly vonult szeme előtt a tábor felé.

Bezzeg elcsodálkoztak a katonák is, amikor a nagy sereg állat szelíden eljött közéjük. Mindjárt hálát adtak ezért az Úristennek, de a szent királynak is, aki miatt ezt az irgalmasságot érdemelték.

Máskor Jászó-Döbröd község mellett vonult a sereg, ott meg epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Akkora volt a szomjúságuk, hogy kínjukban kiáltozni kezdtek. Ezt a kiáltozást meghallja a tatárok vezére is, és kérdi nagy gúnyosan László királytól: – Hallod-e, király, ugyan miért bőgnek ennyire a katonáid? – Mert veled akarnak megütközni – felelte Szent László király. 

De mielőtt ütközetre került volna sor, a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdíthesse. Isten most is meghallgatta a könyörgést: íme, Szent László lova patkójának nyomán víz buggyant ki, bőséges forrás fakadt.

Ez a forrás a katonákat felüdítette, s azóta is virágzik, vize soha el nem fogy, se ki nem szárad. Ezt a forrást a nép ma is Szent László kútjának nevezi.

Forrás: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák