László 19 évig tartó uralkodása alatt 10 különböző pénzt veretett.

Érméit a kutatók elég későn ismerték fel. A XVIII.század közepén megjelent leírásokban még egyetlen pénzét sem ismerték, Schöenviesner 1801-ben már 6 típust jegyzett le, Weszerle József hatalmas gyűjtésében már 9 példányt ír le, míg az utolsót Érdy János közölte le 1865-ben. A kibocsátott 10 típus azt jelentette, hogy kétévente megújult a pénz, azaz le kellett cserélni.

A XI.században nyugati mintára a magyar királyság is bevezette, a periodikus pénzújítás rendszerét. Adott időszakon belül, László esetében kétévente be kellett váltani a pénzt, amely illeték levonással járt, ami a kincstár egyik legfőbb bevételi forrása volt. Ez a haszon, ún. kamarahaszna /lucrum camerae/ akár az uralkodó jövedelmének a negyedét is kitehette. Ez igen komoly inflációs veszélyt is magában hordozott. Addig amíg a beváltott pénz értéke megegyezett a régivel, addig csak illetéket kellett fizetni.

Viszont az uralkodók gyakran nyúltak a pénzrontás eszközéhez, azaz csökkentett súlyú volt az új pénz, vagy gyengébb finomságú volt. László esetében nem beszélhetünk pénzrontásról, ami az akkori Európát már igencsak megfertőzte. Pénzeinek súlya, finomsága mutatja, kizárólag a váltási illeték költsége jelent meg a beváltáskor. Sőt a pénzláb javítására is felhasználta az ebből keletkező bevételeket, hiszen egyes pénzei súlya nagyobb volt az előzőleg forgalomban lévőknél.

Nála figyelhető meg utoljára a XI.században a jó minőségű, megfelelő súlyú pénz, talán nem véletlen, hogy a numizmatikában Árpád-házzal foglalkozó gyűjtők kiemelten kedvelik László vereteit. Egy alkalommal fordult elő László uralkodása alatt, hogy a megcsappant kincstári bevételeket a pénzrontás eszközével egészítse ki. Ez sem saját hasznára történt hanem a háborúval járó extra kiadásokat fedezte vele, majd visszatért a régi pénzlábhoz és finomsághoz. 1091-ben a horvátországi hadjárat idején kibocsátott pénznél fordul elő, hogy 10%-kal kisebb átlagsúlyú a korábbinál, finomsága azonban megegyezett.

László alatt terjedt el az országban a pénzgazdálkodás, ezt bizonyítja a már említett három törvénye, ahol is a büntetéseket már nem tinóban fejezték ki, hanem pénzben. Az első Törvénykönyv 42. tc. pedig rögzíti a kor egyetlen aranypénzéhez való viszonyt, mely szerint 1 bizánci arany 40 denárt ért.

(forrás: http://www.numismatics.hu/hirek/szent-laszlo-a-numizmatikaban/)